Kodály Zoltán Kállai Kettős
Szilágyi Csenge Tihanyi Ildi megidézi a kort a jelmezekkel, és miközben a kiválóan működő tánckart ötletes pajzánsággal öltözteti, addig találóan vetkőzteti az est konferansziéját, Seress Zoltánt, aki a premieren rögtönözve kokettált két későn érkezővel, reflektorfénybe hozva őket, mivel a jó konferanszié az adott helyzetre reagál és provokál. Seress azonban teljesen másképp incselkedik velünk, mint a Cabaret-film ceremóniamestere, Joel Grey. A mi kabarénkban, a mi konferansziénk szikár és száraz, nincsen széles cinkos-groteszk mosolya, amelyen – jobb híján – elnevetnénk magunkat, ruhátlansága is az erotikátlanságára hívja fel a figyelmet. Poéntalan viccei után kivárja a zavarunkat és belenéz az arcunkba, ahogy erőlködve nevetni akarunk. A második felvonásban ő is betagozódik és a nácik udvari bolondja lesz, majd végül a közelgő borzalmak árnyékából önigazolóan, ugyanazzal a szikár fölénnyel, mint az elején, újra szúr egyet: ugye megmondtam, hogy jól fogják magukat érezni?! – ez a keserű ki nevet a végén, így válik teljessé.
A díszlet többemeletes, a tetején egy vonat robog jobbra-balra kitartóan, ami néhol az utazás varázsát idézi, viszont a második felvonásban inkább szimbolizálja a menekülés utolsó reményét, illetve azt az eszközt, ami emberek tömegét szállította el egy olyan útra, ahonnan sosem térhettek már vissza. A darab Seress Zoltán Konferansziéjával kezd, a vonatállomáson pedig Brasch Bence robog be a színpadra mint Clifford Bradshaw, ahol egyből lehúzza cigivel az öntörvényű, valóságból a hedonizmusba menekülő Sally Bowles, akinek lehengerlő személyisége egy újabb törzsvendéget vonz a Kék Angyal bárba. A darab első felvonása olyan, mint egy masszívan átmulatott éjszaka, amire másnap reggel maximum a telefon galériájában fellelhető homályos fotók, a tükörből visszaköszönő nyúzott arc és az elhúzódó másnaposság emlékeztet. Ez persze részben jó, hiszen a szünetre távozva kap az ember egy ismert érzést, viszont olyan szempontból hátrány, hogy az amúgy nagyon hosszúra nyúlt első felvonás maradandó jelenetek nélkül készít fel a második etapra.
Azonban még így is könnyű beleborzongani annak a gondolatába, hogy milyen változások mehettek végbe a náci térhódítással. Fontos-e ma az eredeti kontextusában nézni a klasszikusokat? Az ember természeténél fogva vonzódik a régi dolgokhoz, szeret a múlton merengeni. A Kabaré talán azért is olyan népszerű, mert megadja ezt a nosztalgiát, miközben valahogy még mindig modern. Persze a regény korában ez a történet még nem nosztalgia, hanem nagyon is a mindennapi valóság volt. Mára viszont mindenki számára ismertek a II. világháború borzalmai, így egyszerre válthat ki borzadást és reményt a nézőben, hiszen olyan emberekről szól, akik elveszettek a saját világukban – sokaknak ismerős lehet ez a helyzet napjainkban is. "Hátradőltek, élvezték a műsort? Elfelejtették a gondjaikat? " Bár a kívülállás bizonyára megmarad a nézőben, mivel nem egy mai történetet néz, de lenyűgözőek a kellékek, a díszlet, így egyszerre vonódik be az eseményekbe, és távolodik el tőlük. A konferanszié a musical elején és a végén jelzi is ezt: itt elfelejtődnek a gondok.
Kern újfent belecsempészi karakterébe a magyar Woody Allent, amitől úgy tűnik, már nem tud szabadulni, viszont ehhez a bohókás, kedves, vicces szerephez ez passzol. Igó Éva pedig felcsillantja a boldogság reményét még a kőszívűekben is. Szilágyi Csengére viszont nem lehet rosszat mondani, a lelkét teljes egészében kirakja a színpadra a nézők elé, és még ha néha hangtechnikailag kicsit csúszkál is a dalokban, az a mennyiségű érzelem, amivel megtölti a sorokat, egyértelműsíti, hogy miért őt választották erre a szerepre. Vad és nyers, egy vérbeli nő álcája mögé menekülő kislány, aki úgy kezd el nevetni, hogy másokat is erre sarkall, így senkinek sem tűnik fel, hogy nevetése kétségbeesett hahotába csúszik át. A darab legnagyobb pozitívuma az ő személye, egy üde színfolt a magyar színjátszásban. Egyszerre furcsa, hogy nem ő köszön vissza mindenhonnan, másrészről viszont szuper, hogy nincsen "túlhasználva". 22 Galéria: Kabaré a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Fotó: Karip Tímea / Index A Margitsziget varázsa bár néha nagysága miatt kicsit kizárja az embert az előadásból, de olyan elemekkel tarkítja az ottlét élményét, amit egy kőszínház sem képes megteremteni.